There have unfortunately been many scandals in the Church throughout the centuries, but in response to each of these situations of widespread infidelity, God has always raised up saints to try to lead the Church back to its true identity and mission.  The real „crisis managers” of the Church are still the saints. A five part series by P. Roger J. Landry.

Over the past several months, as the Church has been facing anew the crisis of trust and credibility brought about by the double evil of the clerical sexual abuse of minors and the inadequate response of shepherds to eliminating it, I have been meditating on the lessons the Church today should draw from the saints God raised up in the past to guide the Church to respond in a fully Catholic way to scandals.

It’s not enough for the Church in scandalous situations to do all that common sense and secular crisis management consultants would advocate. It’s not sufficient in this situation just to develop, implement and follow new protocols for the protection of children and the handling of accusations, to do better psychological screening of seminarians, and to bind the wounds of those who have suffered at the hands of Church ministers. The Church has to get to the roots of the deeper crisis of faith and morals that enabled such egregious sins of commission and omission against children, against God, and against the whole Church to happen — and to remedy them.

Over the course of the next several weeks, therefore, I’d like to focus on some of the lessons the saints — the Church’s real “crisis” management team — teach us about how to address the predicament the Church confronts today.

I’d like to begin with St. Josemaria Escriva, since his feast day tomorrow gives us the chance to learn from his example and invoke his intercession. I think there are three great lessons we can learn from what God called this heroic Spanish priest to do.

The first and most obvious thing we learn is that priests and all the faithful are called by God to be holy in their day-to-day life. In 1928, by means of a mystical experience, God called St. Josemaria to found Opus Dei as a means to help all members of the Church, in whatever their state of life, to seek to holiness through sanctifying their daily duties. He founded the Priestly Society of the Holy Cross specifically to try to help diocesan clergy become holy through sanctifying their priestly work; as a diocesan priest and popular clergy retreat master, he noticed that the mere teaching of the faith, celebration of the sacraments, administration of the Church’s goods and pastoral care of Christ’s flock would not of itself make priests holy. He tried to help priests achieve a genuine unity of life, in which all of their activities would be integrated within a life of prayer and loving interior moral adhesion to Christ.

One of the most obvious failures in the recent crisis has been this lack of a holy integration, as many priest abusers gained reputations as eloquent preachers, pious celebrants, charismatic youth leaders, or charitable ministers to the marginalized while at the same time, in secret, they were living a double-life, devouring those entrusted to their care. St. Josemaria forcefully taught what the Church has always held: that priests, like all the faithful, are called to be holy, and that this holiness is to be lived by a loving fidelity and total commitment in private and in public. When standards get downgraded for priests, expecting them no longer to be saints but merely to be good and likeable, when priests concede themselves time “on” and time “off” with regard to their vocation to be icons of Christ in the world, we should not be surprised that some priests fall into moral abysses.

The second thing St. Josemaria teaches is the importance of genuine priestly fraternity as a means to help priests strive toward this holiness. In preaching priest retreats and through his work in the Priestly Society of the Holy Cross, he reminded his brothers that they need each other, that Christ sends his ministers out not as loners but at least two-by-two, and that Christ wants them to support each other, not toward any goal, but to fulfill the mission that corresponds to their identity and calling. One specific application of priestly fraternity he always stressed was the obligation priests have to give each other fraternal correction (Mt 18:15-17). Priestly fraternity is not meant to be the courteous amiability of a cocktail party, but the genuine charity that is willing to risk displeasing a brother by raising questions about his wandering from a holy path — through lack of devotion, disobedience, alcoholism, impure behavior, and so forth — before he veers off too far and does severe damage to himself and others. There was obviously a breakdown in this type of priestly fraternity that led to the crisis, and there’s still much work to be done here with regard to priests’ and bishops’ holding each other accountable to their holy vocation on behalf of God for the good of his Church.

The third — and perhaps most significant — lesson we can draw from St. Josemaria is about the importance of sincerity. We all need to think the truth, speak the truth and live the truth and he sought to form people to be truthful with God, with themselves and with others. The great battle between Christ and the devil in human souls concerns the truth: Christ is the truth who sets us free while the devil is “a liar and the father of lies” who seeks to enslave us in a self-imposed prison cell of mendacity and deceit (Jn 8:32,44). St. Josemaria recognized we are all vulnerable; one of the virtues that helped the apostles to remain faithful was that, “for all their evident and undeniable weaknesses,” they were “sincere, simple … transparent.” He encouraged everyone to imitate those virtues by being “savagely sincere” in spiritual direction and confession, by relating first “what you would not like to be known,” and by living “in the presence of God in such a way that we never have to hide anything.”

The clergy sex abuse crisis is replete with multiple forms of insincerity. Priests with demons often failed to acknowledge their evil inclinations to themselves or others. They manipulated the truth to molest the young and then lied to them about their complicity in the act and the eternal consequences of their telling others about the abuse. Various chancery officials made promises to the families of victims they didn’t keep and stonewalled on occasion to prevent the truth from coming to light. In doing so, they injured the Church’s credibility as a truth telling institution. Sincerity — candidly to confess our sins, to own up to responsibility, to tell the truth even when it hurts — remains one of the most urgent virtues those in the Church needs to bring about the Church’s recovery.

Every crisis is a crisis of saints. The only fully adequate response to the clergy sex abuse crisis, St. Josemaria would insist, would be for priests and faithful alike to recommit themselves to the holiness God intends. We need to pray for each other and seek concretely to help each other achieve a true unity of life. We need to love each other enough to correct each other when we see the other erring from the footsteps of the Lord. And like the apostles we need to be savagely sincere, transparent and simple with ourselves, with God, and with others so that we may be set free in the truth and live it. Let’s together ask St. Josemaria to help us and the whole Church all along the path of the universal call to holiness erected on these foundations.

Original article by P. Roger J. Landry


Part 2

As the whole Church has been confronted with the evil of the sexual abuse of young people in her midst during the past several decades, one of the most frustrating explanations I’ve heard about the failure of some Church leaders to respond forcefully and adequately to stop this evil was that they were unaware at the time of how much harm such abuse causes in those who suffer it. We know so much more now than we did then about the nature of pedophilia and ephebophilia, they say, as well as about the long-term psychological, relational and spiritual consequences endured by victims. For these reasons, they assert that it’s inappropriate to judge decisions of the past by today’s standards.

While it’s certainly true that the psychological sciences do know much more now than they did fifty years ago about the nature of these perversions and while the bold witness of sex abuse victims has made it impossible for us any longer not to recognize the trauma they experience, I’ve always thought that the suggestion that past leaders somehow did not have all the information they needed to respond decisively and adequately as morally and historically flawed.

For the second installment of this mini-series on saints whom God has raised up to illustrate the virtues those of us in the Church need now to respond to the crisis of the sex abuse of minors, I want to turn to the martyrs of Uganda, principally Saints Joseph Mkasa, Denis Sebuggwawo and Charles Lwanga. They show us, in the context of a primitive culture from the 1880s, what the Church in the northern hemisphere, for all its sophistication, should never have forgotten. In short, they died to protect the young from suffering sexual abuse.

When King Mwanga arose to the Bugandan throne in 1884, he appointed Joseph Mkasa, baptized two years before and a loyal servant of Mwanga’s father Mtesa, as majordomo, or chief-in-charge, of his palace and court. The king literally owed his life to Mkasa, who a few years before courageously captured and killed with his bare hands a venomous snake that was threatening the then-prince’s life. In addition to his official duties, Mkasa was also the de facto leader of the nascent Catholic community, since in 1882 the aging and paranoid King Mtesa had banished the White Fathers from the realm, leaving Mkasa as the principal catechist of a growing number of catechumens.

Upon becoming majordomo, Mkasa appointed a young catechumen, Charles Lwanga to supervise the court pages. A short time later, the two of them began to observe that the new king was homosexually attracted to the teenage pages and was seeking to have them brought into his private company to molest them. Bugandan culture at the time made room for such perversion, especially coming from someone in a position of power. Though just a neophyte and a catechumen, Mkasa and Lwanga, however, knew that such behavior was absolutely incompatible with the Gospel and they determined to do all that they could to be good shepherds and protect the sheep entrusted to them from the ravenous wolf in regal garb.

They, first, had a genuine Christian love for others, such that they were willing to sacrifice their lives for their good. It was impossible for them as Christians to do nothing, even though looking the other way or enabling the king’s perversity would obviously have been good for their court careers. Serving the Lord came before serving any earthly king — and serving the Lord in this case clearly meant, as spiritual fathers, defending the young from evil.

They also had a true Christian horror for sin. They were revolted by the evil that the king desired. They had a simple Christian common sense of black and white, of right and wrong, and hated sin with all the zeal with which they loved the Lord.

Both characteristics ought to define Christian leaders and people in every age.

Even though Mkasa and Lwanga were willing to die to defend the pages from the king’s wickedness, they did not have a death wish. They first tried to persuade those pages who could easily disappear from court without any harm coming to their families to run away. With various ruses, they next began to ensure that the pages who remained were “otherwise occupied” whenever the king sent for them. They furthermore began to teach the pages various ways to avert the king’s advances if the other measures failed.

All of these strategems worked for a time, but the king soon figured out what was going on and became enraged. No longer able to avoid a direct confrontation, Mkasa bluntly rebuked the king for his perverse attraction to the boys in his service. Mwanga was consumed with anger against Mkasa and his fellow Christians whom he knew were helping and training the boys to avoid his advances. Under the pretext of Mkasa’s disloyalty for putting the commands of another king, “The God of the Christians,” over his own, Mwanga had him executed.

A few months later, when the King returned from a trip to see one of his routine victims receiving catechetical instruction — which obviously involved teaching on the sin of homosexual activity and abuse — he summoned the catechetist, St. Denis Sebuggwawo, put a spear through his chest and then had his executioners hack his corpse to pieces.

The following day the king rounded up all his pages and gave them a choice between the Christian God and him, between prayer and the predator, between life and death. Three sided with the king. Charles Lwanga and 26 pages — 16 Catholics and 10 Anglicans — sided with God. Mwanga sentenced them to be burned alive and they were brutally tortured.

What do we learn from their heroic example? Those called to lead Christ’s flock learn the gift of courage, hatred for sin, and a love for God’s children even to the point of death.

All members of society, inside and outside the Church, learn two valuable lessons as well.

First, King Mwanga was not an ecclesiastical figure. It’s a simple fact that the vast majority of abuse that takes place in our society does not occur within the Church, as media attention might erroneously imply. Therefore, sincere members of the Church and society should work just as hard to extirpate abuse in those places — public schools, in homes with unrelated adult males and other situations with higher incidence rates of sexual abuse of minors than exists in the Church — as they do in the Church.

Secondly, and this deserves to be stressed: King Mwanga came to the throne at 16 and executed the Ugandan martyrs at 18. SS. Joseph Mkasa and Charles Lwanga weren’t trying to stop the perversions of a lecherous sexagenarian, but of a boy who was only a few years older than his victims. Mkasa and Lwanga knew, however, that such abuse was just as disastrous for those who suffer it, even for those who were consenting to the king’s designs.

If we as a society are truly against the sexual abuse of minors, then we must seek to eliminate it, even when the perpetrators are other minors. We have to acknowledge, however, that most of our society not only is ignoring, but enabling, the damage done by peer-on-peer sexual abuse, such as occurs when seniors prey on freshmen, popular freshmen go trophy hunting after their weaker classmates, or junior high Casanovas abuse their classmates for their own gratification.

The Ugandan martyrs gave their lives to protest young people being taken advantage of in this way. Today we ask their intercession that we might imitate their courage, their love for the young and their horror for all sexual sins that injure the young from modern day Mwangas.

Original article by P. Roger J. Landry


Part 3

Mérhetetlenül fájdalmas, amikor egy Istennek szentelt férfit, aki nemcsak szavaival, hanem egész életével az evangéliumot igyekszik hirdetni, képmutatással és a leggyalázatosabb bűnök elkövetésével vádolnak meg. A legpéldásabb életű pap számára is, akinél nyilvánvalóan nevetségesek az ilyen vádak, végtelenül kellemetlen és megalázó, ha hívei, családja, paptestvérei, a rendőrség vagy a közvélemény előtt bizonygatnia kell, hogy nem molesztált gyermekeket.

Még megalázóbb, ha az előzetes egyházi vizsgálat hitelesnek – azaz lehetségesnek, nem pedig igazoltnak – ítéli a vádat, ezért túlzott elővigyázatosságból azonnal eltávolítják a papot  a plébániáról, eltiltják az egyházi viselettől és a nyilvános papi tevékenységtől. Sokszor évekbe telik, míg az illető tisztázni tudja magát, s közben fényképe és neve ott díszeleg az újságok címoldalán, a televízióban, az internetes oldalakon, mindenütt a kiskorúak megrontásával összefüggésben. Noha polgárilag is, egyházilag is megilletné az ártatlanság vélelme, a valóságban legtöbben bűnösként kezelik mindaddig, míg ártatlansága be nem bizonyosodik.

Fontos hát, hogy krisztusi módon tudjunk válaszolni a koholt vádakra. Létkérdés maguk az alaptalanul megvádolt papok számára, de fontos minden papnak és papnövendéknek, aki nem tud szabadulni e vádak gondolatától, és azóta kicsit másként viselkedik, hogy a gyanú árnyéka se vetődhessen rá; s végül mindazoknak, akik számára fontosak a papok. A szentek, akiktől e tekintetben is tanulhatunk: Szent Gerard Majella (képünkön), Páli Szent Vince és Vianney Szent János.

1754-ben egy Neria Caggiano nevű nő paráznasággal vádolta meg Szent Gerard 28 éves redemptorista testvért. A nőt elbocsátották szerzetesi közösségéből, és így akart bosszút állni azon, aki előzőleg beajánlotta. A rendalapító, Ligouri Szent Alfonz felelősségre vonta Gerard testvért, de ő néma maradt, mert nem akart vádlójáról rosszat mondani. Az elöljáró erre minden külső kapcsolattól, a lelkipásztorkodástól, sőt a szentáldozástól is eltiltotta. Gerard vádlója megtéréséért ajánlotta fel szenvedését, és az isteni gondviselésre bízta magát. Néhány hónap múlva Neria súlyosan megbetegedett. Az ítélettől tartva levélben vallotta meg Ligouri Szent Alfonznak, hogy a vád hamis volt. Az elöljáró boldogan engedte el a fiatal testvér összes büntetését. Szent Gerard a gondviselésbe vetett bizalmával nemcsak szűk közössége, hanem az egész egyház számára példát adott; ő a megrágalmazottak védőszentje.

Páli Szent Vincével is hasonló eset történt. Fiatal pap korában megvádolták, hogy ő tulajdonította el a szállásadójától eltűnt komolyabb pénzösszeget. Szelíden tiltakozott, de nem tudta bizonyítani ártatlanságát. Még a barátai közül is sokan elhitték, hogy ő a tettes. De Vince csak azt mondogatta: Isten tudja, mi az igazság. Hat évvel később egy másik rablásért elkapták a tolvajt, aki bevallotta korábbi tettét is, amellyel ártatlanul Vincét gyanúsították.

A szentek akkor is mélységesen tudtak bízni Istenben, amikor alaptalan vádakkal illették őket. Szent Josemaría Escrivà, amikor megrágalmazták, így imádkozott: „Uram, ha te nem ragaszkodsz a jó hírnevemhez, én ugyan miért ragaszkodnék hozzá?” Bizakodtak, hogy az igazság kiderül, akár e világon, akár odaát, s addig is felajánlották szenvedéseiket vádlóikért.

Vianney Szent János kicsit másképpen reagált a vádaskodásra. Amikor ráfogták, hogy teherbe ejtett egy fiatal nőt, megbocsátott rágalmazóinak, imádkozott értük, de azt is világosan látta, hogy a rágalom nemcsak a saját jó hírét veszélyezteti, hanem a papságot is lejáratja. Ezért fellépett ártatlansága védelmében. Hasonlóképpen tett a közelmúltban az igaztalanul megvádolt Joseph Bernardin chicagói és George Pell sydney-i bíboros érsek is, egyrészt a papság bemocskolása ellen, másrészt azért, hogy elvegye a rágalmazók kedvét a további hangulatkeltéstől. De bármilyen legyen is a kifelé megnyilvánuló stratégia, a belső hozzáállás, amelyre Isten valamennyi papját hívja, nem lehet más, mint az Istenbe vetett tökéletes bizalom.

Magyar Kurír


Hogyan újulhat meg az egyház a botrányok okozta válság után? – negyedik rész

Az egyház válsága mindig a szentek válsága. Az évszázadok során sajnos sok botrány fordult elő, de Isten mindig támasztott szenteket, akik visszavezették az egyházat igazi önmagához. A közelmúlt válságát sem elég törvényileg, jóvátételekkel kezelni. Az egyház igazi „válságmenedzserei” ma is egyedül a szentek – az áldozatok és hozzátartozóik számára is.

Goretti Szent Mária élete hatalmas erejű példa és útmutatás az ártatlanul szenvedők és hozzátartozóik számára.

1902-ben az akkor 11 éves Mária a Rómától délre fekvő Ferriere di Concában élt. Apja halála után anyja egyedül nevelte hat gyermekét. Míg anyja és testvérei a földeken dolgoztak, Mária otthon kistestvérére vigyázott, főzött, takarított. A szomszéd húszéves fia, Alessandro szemet vetett rá, és megpróbálta rávenni, hogy vele háljon. Többszöri hiábavaló próbálkozás után egy nap erőszakkal a hálószobába kényszerítette a lányt. Mária kiáltozott, hogy ne kövessen el bűnt, mert el fog kárhozni. A fiú erre fojtogatni kezdte. Látva, hogy a lány nem adja meg magát, tizennégy késszúrással megsebesítette, majd elmenekült. A lányt azonnal kórházba vitték, de életét már nem tudták megmenteni. Az érzéstelenítés nélkül végzett műtét közben Mária felébredt, elmondta, mi történt, és kifejezte, hogy megbocsát gyilkosának, és imádkozni fog érte. Másnap meghalt.

Alessandrót harminc év börtönbüntetésre ítélték. Hat évig a bűnbánat legkisebb jelét sem mutatta, és minden papra rátámadt, aki meglátogatta. Egy éjjel azonban álmában megjelent előtte Mária. Liliomokat ajándékozott neki, ám azok a fiú kezében elsorvadtak. Alessandro rádöbbent, hogy Mária imádkozik érte, és egy nap ő is feltámad. Megtért, és attól fogva mindennap Máriához fohászkodott, akit „kis szentemnek” nevezett. Szabadulása után első útja Mária anyjához vezetett, akitől bocsánatot kért. Assunta Goretti azt felelte, hogy ha leánya a halálos ágyán megbocsátott neki, ő sem tehet mást. Másnap egymás mellett áldoztak a szentmisén. Alessandro a megdöbbent hívek előtt beismerte bűnét, Isten és a közösség bocsánatát kérve. Élete hátralevő részét vezeklésben töltötte, egy kapucinus kolostor kertészeként. Assuntával együtt jelen volt, amikor XII. Piusz pápa 1950-ben szentté avatta Goretti Máriát.

Goretti Mária élete a megbocsátás megrendítő példájával szolgál a szexuális visszaélések áldozatai számára. Akárcsak Jézus a kereszten vagy István diakónus megkövezése közben, Mária is imádkozott gyilkosáért. A megbocsátás olykor hatalmas lelkierőt kíván, Isten mégis mindannyiunktól ezt kéri – ami azt is jelenti, hogy mindig meg is adja a megbocsátáshoz szükséges kegyelmet.

A megbocsátás nem azt jelenti, hogy kisebbítjük az elkövetett rosszat vagy felmentjük az elkövetőt. Goretti Mária nem kérte, hogy Alessandro ne kerüljön börtönbe. Azt sem jelenti, hogy felejtsük el, ami történt – erre sokszor nem is volnánk képesek. A megbocsátás azt jelenti, hogy egykori szenvedésünk gyalázatával mintegy „megtrágyázzuk” lelki fejlődésünk talaját; minél többet szenvedtünk, annál dúsabban, annál nagyobb termékenyítő erővel.

Alessandrót elsősorban nem a törvényi büntetés, hanem Mária megbocsátása indította arra, hogy bűnbánatot tartson és bocsánatot kérjen. Minden áldozat erre a bocsánatkérésre vágyik leginkább, és az elkövetők leginkább ezzel tartoznak áldozataiknak. Ez azonban általában nem a polgári igazságszolgáltatás következménye, hanem a hősies megbocsátás keresztény példájának gyümölcse. Az áldozatok megbocsátása – Goretti Szent Mária közbenjárására – sok bántalmazót segíthet igaz megtéréshez az egyházban és a világban.

Magyar Kurír


Hogyan újulhat meg az egyház a botrányok okozta válság után? – ötödik rész

Az egyház válsága mindig a szentek válsága. Az évszázadok során sajnos sok botrány fordult elő, de Isten mindig támasztott szenteket, akik visszavezették az egyházat igazi önmagához. Az egyház igazi „válságmenedzserei” ma is egyedül a szentek – azok számára is, akik a botrányok miatt elfordultak az egyháztól.

Sorozatunk utolsó részében az egyházi botrányok által érintettek legnépesebb csoportjával foglalkozunk: a katolikusok tömegeivel, akik sem okozói, sem elszenvedői, sem tanúi nem voltak e tetteknek, de akiknek hitét megrendítették a történtek. A szent, akinek élete talán a legjobban példázza, merre érdemes lépni ebben a helyzetben, Szalézi Szent Ferenc (1567-1622), a kelet-franciaországi Chablais tartomány reformáció utáni nagy apostola.

Amikor Szent Ferencet 1593-ban pappá szentelték, a Genfi Egyházmegye romjaiban hevert. Évtizedeken át egyik egyházi botrány követte a másikat; nem csoda, hogy a reformáció igen gyorsan terjedt. Az egyháziak képmutatásán felháborodott hívek szembefordultak a katolikus hittel, és a kereszténység más, erkölcsösnek ígérkező formáját választották. Sok helyen elűzték a papokat. A genfi püspöknek is menekülnie kellett a városból; a franciaországi Annecyban kapott menedéket. Egyes források szerint a hatalmas kiterjedésű területen mindössze húsz katolikus maradt.

Kilenc hónappal Ferenc szentelése után a püspök olyan papokat keresett, akik vállalkoznának a vidék újraevangelizálására. Az embert próbáló feladatra egyedül Ferenc jelentkezett. 27 évesen, gyalogszerrel indult a hatalmas terület visszahódítására. Vállalkozása annyira veszélyes volt, hogy éjjelenként biztonsága érdekében laktanyában kellett aludnia. Életét kétszer is orgyilkosok fenyegették. Egyszer, amikor farkasok támadtak rá, egy fán fagyoskodva töltötte az éjszakát. De kitartott: mivel a prédikálás ilyen veszélyesnek bizonyult, szórólapokon terjesztette a katolikus tanítást, tapintatosan rámutatott a kálvini tanok tévedéseire, és válaszolt a vitás kérdésekre.

Azoknak, akik még mindig haragudtak a papokra a botrányok miatt, nyíltan megmondta, hogy amit ezek a papok tettek, az lelki gyilkosság. De ugyanilyen határozottan figyelmeztette is őket, hogy ők maguk még rosszabbat: lelki öngyilkosságot követnek el, ha annyira a  botrányokra figyelnek, hogy ezért elszakadnak a szentségekben és az egyházban élő Krisztustól. Botrányok mindig lesznek, idézte Jézus szavait, mert mindig lesznek, akik nagy bűnöket követnek el. Õk megérdemlik, hogy malomkövet kössenek a nyakukba, s a tengerbe vessék őket. Szent Ferenc azonban hozzátette: Ha engedjük, hogy a botrányok lerombolják a hitünket, akkor saját nyakunkba kötünk malomkövet, és saját magunkat vetjük a nyomorúság tengerébe Péter hajójából, amelyet Krisztus kormányoz. Ez a lelki öngyilkosság pedig a legsúlyosabb bűn, amit önmagunk ellen elkövethetünk.

Szent Ferenc világos szavainak, tanításának hatására tömegesen kezdtek visszatérni az egyháztól elszakadt katolikusok, akiket nagy irgalommal és örömmel fogadott. Chablais apostola öt év alatt szinte az egész tartományt újraevangelizálta. Szavai, tettei, szent élete példaként állnak előttünk, hiszen a botrányok miatt napjainkban is sokan távolodtak el a hittől. Korunk apostolainak nem kell orgyilkosoktól tartaniuk vagy laktanyában aludniuk – de ma éppolyan nagy szükség van rájuk, mint 416 évvel ezelőtt Szalézi Szent Ferencre, hogy megakadályozzák sokak lelki öngyilkosságát.

Magyar Kurír (mk)